Szerepjáték, mint párterápia 2009/04/29

Mivel másképpen kezeljük a konfliktushelyzeteket (én olaszosan kiabálok, dobálózom és telefontcsapkodok; ő csendben ül és néz, mintha mi sem történne) az apróságból fakadó nézeteltéréseket is hajlamosak vagyunk -főleg időben- eltúlozni, és így elnyújtani az össze-vagyunk-veszve állapotot. Ami furcsa módon aztán mégis elmúlik magától egyik pillanatról a másikra. Leginkább azért, mert utálunk összeveszve lenni egymással, és nem tudunk igazán haragudni a másikra, mert ilyenkor saját magunkat is rosszul érezzük. Elméletünk szerint egy kapcsolatban azért kell dolgozni, hogy a másik, akit szeretünk boldog legyen, mert ha ő boldog és erős, akkor minket is azzá tesz. De minden kapcsolatban vannak vitás helyzetek, ezért sokkal inkább az számít, hogyan oldjuk meg ezeket, nem pedig az elkerülés. (Az mesterséges elfojtás volna.)

És pár hete nagyon izgalmasan alakult a dolog -ezért némiképp közszolgálati céllal osztom meg-, mert hivatalosan még nem múlt el minden sérelem, de azért bárhogy is van, mindig jól esik a másik simogatása és bújása és persze a szexkezdeményezése is. Így alakult, hogy már javában készültünk egymásra a testünkkel, fejben még nem bocsátottuk meg a semmiséget, és elkezdtünk egymással úgy beszélgetni, mint a szeretők, akik végre egymás karjaiban élvezhetik a szabadságot, nem pedig a hülye férj és hülye feleség problémázásával kell törődni. Elkezdtük mondani, miért viselkedett hülyén a férj/feleség, és hogy ő, a szeretőnk milyen csodákat nyújt nekünk, és milyen boldogok vagyunk mellette. Aztán ahogy a testünk közelebb került egymáshoz, előjöttek a szép dolgok is, hogy azért a férjem/feleségem is milyen jó, milyen szép, milyen izgató (csak néha egy kicsit megbolondul). És még közelebb kerültünk, összeforrtunk, és belém hatolt. És szex közben jött az újabb fordulat. Már úgy hívtuk egymást, ahogy csak mi szoktuk, már szerelmesen beszéltünk egymáshoz, és elhangzott a boldog mondat az ő szájából: Hát te vagy az? De jó, hogy te vagy az…

Nő kétszer 2007/04/13

Furcsa dolog megkívánni egy nőt, én nem tudom kezelni, legalábbis a valóságban nem, mert a fejemben olyan magától értetődően történik minden. Mondják ugyan, hogy egyrészt természetes a vonzódás, másrészt szükségszerű, harmadrészt pedig minden nőnek illik törekednie a másik nő megtapasztalására. Ez utóbbival egyébként egyet is értek, mégpedig a nőiség miatt. Nem azért kell egy nővel együttlennem, hogy másféle szexualitást tapasztaljak meg, illetve ezért is, de ennél hangsúlyosabb, hogy magát a nőiséget kell megtapasztalnom, a bőrmön, a számban, a pinámban, az ereimben éreznem, úgy, ahogy magamban- magamon sosem tudom érezni.

Sokáig kifejezetten kerestem a potenciális nőpartnerek társaságát, interneten is. De mindig volt valami, ami nem tetszett, sőt, taszított. Valószínűleg a saját nő-képemnek nem megfelelő alanyokkal hozott össze a sors. Aztán rájöttem, hogy nem kell keresni, mert vannak körülöttem olyan nők, akik hatással vannak rám, akiken megakad a szemem, akik érintése libabőrössé tesz. És még ennek ellenére is, egy kicsit mindig erőltetni kell a dolgot. Mert nem tudok erre úgy gondolni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

És van a nő, aki vonz, kívánom, hogy megérintsen és hogy megérinthessem. Látom, hogy összerezzen, mikor megsimogatom- akár csak a kezét. A zene ritmusára lüktető, alkoholmámoros bulikon egy kicsit mindig úgy mozdul- egy kicsit mindig úgy mozdulok, hogy a mellünk összeérjen. Egymás előtt öltözünk át. Már nem rejtünk el semmit. Sok- sok apró gesztussal jelzi, hogy kíván. És ez megőrjít néha. Mert ahhoz is egy harmadik, egy férfi vezető keze kellett, hogy a csók elcsattanjon. Hogy a keze a mellemre tapadjon, vagy a fenekemre csússzon.

Ha a szexről beszélgetünk, mindig a kettőnk közötti vágy a végpont. És a szenvedés, hogy átázott bugyival ülünk egymás mellett- és nem tudjuk, hogyan tovább. Hogy megváltoznánk-e utána, hogy a barátságunk mennyire erős. Vagy, hogy meddig lehet fokozni azt a mindenünket átitató, vagy inkább átmaró vágyat, ami már elmaradhatatlanul jelen van a gesztusainkban és beszélgetéseinkben, az egymásról alkotott képünkben, az egymás iránt érzett szeretetünkben és törődésünkben.

Egy nőt kívánni furcsa dolog…