Érték? 2010/02/17

Nem tudom, a TV2 miben reménykedik még, mert úgy olvasom mindenfelé, hogy lassan vége lesz, folyamatosan alulmarad nézettségben a többi csatornához képest. Nem csoda. Egyik reggel bekapcsolva maradt, és teljesen ledöbbentem, az új értékrenden, amit közvetít. A reggeli műsorba vendégül hívtak egy klinikai szakpszicholóust, aki kifejtette, hogy a házasságnak, mint jóban-rosszban, egészségben-betegségben szövetségnek vége, ma már csak úgy összeházasodunk, tudjuk, hogy nem tart örökké, csak egy időre szól, aztán megváltozunk, elválunk és keresünk mást. És nem azt akarom mondani, hogy válás-ellenes vagyok, valóban megeshet, hogy két ember valamit annyira elront, hogy nem tudnak többé boldogok lenni együtt, de basszus. Azért még nem azzal kell nekivágni a dolognak, hogy tök mindegy, nem kell dolgoznom a kapcsolatért, amíg jó, maradok, aztán majd előről kezdem valaki mással. Ennek mi értelme van? Lustává és könnyelművé teszi a szerelmet, a kapcsolatot és a családalapítást is. Felelőtlen ígéreteket teszünk, mert tudjuk, hogy nem kell megtartani őket. És szerintem ez nagyon rossz irány.

Köztünk nem nagyon merül fel az esküvő téma, de férjként és feleségként beszélünk egymásról, az felmerül, hogy milyen jövőt szeretnénk, milyen lakást, hány gyereket stb. És nem csak álmok szintjén. Úgy dolgozunk, hogy ezek valóra váljanak, és eyütt csináljuk, egymásért. Nem úgy, hogy ha nem sikerül, akkor majd valaki mással teremtünk új álmokat. És nap mint nap megküzdünk a kapcsolatunkért, dolgozunk érte, sokat beszélgetünk, hogy ne mulasszuk el egymást. És ez nekem olyan értékesnek tűnik. Mérges vagyok a médiára, mert azt akarom gondolni és hinni, hogy együtt öregedhetünk meg, de nem merem, mert már a tévé is azt mondja, hogy ez lehetetlen. Sokkoló.

Főleg, hogy nem sokkal a szakpszichós beszélgetést követően jött egy kisbabaműsor, amiben meg a felkonf úgy hangzott (nagyjából): ‘”sok nőnek a szoptatás során megereszkedik a melle, de ne keseredjen el senki, van megoldás”. És ezt követően kb. tíz percig áradozott a sármos plasztikai sebész, hogy milyen könnyedén meg lehet a melleket formálni, kitömni, nagyobbítani, felvarrni stb. És a lelkes kismama vendég boldogan várta a műtétjét, mindössze fél évvel a szoptatás abbahagyása után (ez a minimum idő, aminek a műtét előtt el kell telnie).

Én nem szültem még, tehát nem is szoptattam, nem tudom, milyen változásokat hoz ez. De azt tudom, hogy nem tudok elképzelni jobb dolot annál, mint egy kisbabát világra hozni és őt szeretni. És nem tartom fairnek, hogy egy nőtől elvárják, hogy amint lehet tüntessék el a testükről ennek a csodának a nyomát. Nem tudom elképzelni, vajon milyen érzésekkel szoptatja a babáját az a nő, aki alig várja, hogy leteljen a várakozási idő és másnap már kés alá fekhessen, hogy visszakapja a régi mellét. Nem hiszem el, hogy az a tej ugyanolyan édes, mert a gyerekek valahogy mindent éreznek, akkor is, ha még nem tudatosul bennük a dolog. Még egyszer: én még előtte vagyok ennek. De erről az oldalról ez nagyon szomorúnak tűnik.

Értelmetlenül 2009/11/24

Esküvőre készülődött a család. Az esemény különösen közel hozta őket egymáshoz. A legnagyobb örömben fogadták a következő boldog esemény hírét: a lány terhes. Irány az orvos: ő nem látja a magzatot, de az ultrahang mutat valami foltot, ami gyanús. Kórházi beutaló. A következő vizsgálatot már végig vérezte az aggódó anya. Nincs magzat, de a vérzés a vetélés előjele. Hátha kijött, de a biztonság kedvéért kaparás. Senki nem mond semmit. Senki nem tud semmit. Az orvos továbbsiet, amikor látja, hogy kérdéssel fordulnak hozzá. Idegtépő órák és napok telnek el, a kórterem pedig zsúfolásig telve óriási pocakkal örömmámorban úszó kismamákkal. Csak egy valaki gyászol. Bár az orvosok még mindig nem értik, a vérvizsgálat szerint a baba még ott van. De ez már nem ad reményt. Biztos elnéztek valamit, mondják, ezért újabb kaparás. Egy héten belül másodjára. Folyamatosan vérzik. Gyászol. Az egyik pillanatban azzal ijesztgetik, hogy nem lehet többé anya, a következőben azzal, hogy talán rákos. Fel akarják szabdalni a hasát, mert biztos méhen kívüli, de nem látják az ulrahangon. Csak úgy találomra, előbb-utóbb meglesz. Már túlságosan kimerült és szomorú. Nem akar mást, mint felébredni ebből a rémálomból. Ebbe a képtelen műtétbe is beleegyezne… Második hete fekszik bent. Nem eszik, nem alszik, nyugtatókat szed, mert eleve gyenge az idegrendszere. Még egy vizsgálat, nem várt fordulat.  Az orvosok és nővérek örömtáncot járva sikongatnak, hogy ver a szíve a babának. Megtalálták a méhben. Túl késő. A terhesség teljesen normálisan zajlott volna, ha nem kezdik el félválról gerjeszteni a problémát. Így kaptak egy magzatot, aki túlélt két kaparást, ezernyi tolakodó vizsgálatot és méhösszehúzó gyógyszereket. És egy anyát, akit úgy szétromboltak, fizikailag és érzelmileg, hogy nem tudja vállalni az anyaság feladatát. Az orvosok megjegyezték, hogy a beavatkozások nem számítanak a magzatnak, ha betegen születik, amúgy is beteg lett volna. Hányinger. Az anya meghozta döntését. A baba megerősítette ebben és támogatta. Ma reggel elvetélt.

Nem tudom, hányszor kellett összeszednem a padlóról az elmúlt két hétben a világ legerősebb és energikusabb emberét. Hányszor kellett feldolgozni a rossz híreket, hányszor kezdtünk reménykedni az állítólgos megoldások hallatán. Mert ezt csinálták: mézesmadzag-szakadék mélye-mézesmadzag-szakadék mélye. Már ha csináltak valamit: az idő nagy részében mi magunk, a semmilyen orvosi képzettségünkkel találgattuk, hogy mi a fene történhet.

Mindenki ismeri a magyar egészségügyi ellátást, nem érdemes beszélni róla. De a szülészeten anyák vannak, akik életet adnak, babákat hoznak a világra. Különleges bánásmódot igényelnének, mert félnek, óriási felelősséget vállalnak magukra, de tele vannak kétellyel és bizonytalansággal. Érzelmileg labilisek, ami a babára is kihat. Egy puha meleg szoba járna nekik, rengeteg szeretettel. Mint ahogy annak is, aki nem tudja végigcsinálni a dolgot és elvetél, vagy abortuszra kényszerül. Nem azért veszti el a babáját, mert ezt akarja. Meghozza a legnehezebb döntést a babáért, mert abban a pillanatban neki nem-megszületni a legjobb. Mindegy, hogy ezt a nő teste vagy az agya mondja ki. És ezeknek a nőknek nem megvetés járna és lenézés és bűntetés. Hanem rehabilitáció és gondoskodás, hogy a következő baba egy boldogabb világba születhessen meg.

Lerövidített kultúrtörténet 2008/12/13

Tegnap este pont a szemembe sütött a telihold és boldogan állapítottam meg, hogy mától kezdve vérezni fogok, amit nem a holdfázisból, hanem a fogamzásgátlónak hála tudok, de valahogy elégedettséggel töltött el az egybeesés gondolata. Már csak azért is, mert sosem követtem tudatosan a havi ciklusokat, mert bevallom őszintén, képtelen voltam mejegyezni/megérteni, hogy pontosan mit kell számolgatni, de azt mindig is érdekesnek találtam, hogy a vérzés rendje összefügg a holdjárással. És most, hogy nem is tudatosan, de mégis összehangolódtam a lunáris naptárral, igazán különlegesnek éreztem magam.

Mindig is elbűvöltek az “ősi nőről” szóló pletykák. Mármint tudományos hipotézisek. De azokból az időkből, amikor még az istennő-kultusz volt a meghatározó, nincsenek írásos bizonyítékok, csak a későbbi kultúrák fennmaradt mítoszaiban elhintett utalásokból lehet tudni, vagy leglábbis sejteni, hogy tényleg lehettek ilyen idők. A női aranykor -szakirodalmi nyelven.

Röviden arról van szó, hogy az ősközösségekben a nő szerepe nagyon különleges volt. Ő volt az anya, ő adott életet és ételt, ő jelképezte a termőföldet és a terményt, ami az élet feltétele volt. Az embereknek nem voltak eszközei, nem éltek tudatosan, nem ismerték a természetet: titokzatosnak tartották, féltek tőle és ezért nagyon tisztelték. A nő a természetet testesítette meg, tehát mindazon dolgokat és jelenségeket, amik nagyon is fontosak voltak az ember számára, csak épp nem értette a működésüket, így nem is tudta uralma alá vonni azokat. És mivel a nő lett minden titok és hatalom, őt száműzték a vallás és a mágia területére, amikor a tudatosság elkezdett kibontakozni. Az istennő-kultusz ezért aztán egybeolvadt a természeti jelenségekkel: az évszakok, az ár-apály, a holdfázisok körforgásával, stb.

És ezért mosolyogtam tegnap este a teliholdra, amikor eszembe jutott róla, hogy ma már vérezni fogok. Valami nagyon ősi, nagyon női és nagyon rejtélyes viszonyt képzeltem a testem és a hold közé. Ilyenkor különösen élvezem, hogy nőneműnek születtem.

Hinni az orgazmust? 2008/11/23

Azt mondja bölcs barátném, hogy szerencsés vagyok. A nyitottságom miatt, és hogy fiatalon kezdődött a szexualitásom. Nem, nem úgy fiatalon, hiszen 18 múltam, amikor először megdugtak. (Megdugtak, mert nem sok közöm volt a dologhoz, nem is voltam jelen.) Hanem mert nem tabuk között nőttem fel és a kezdettől fogva nyíltan beszéltem róla és a kezdettől fogva maszturbáltam és orgazmusom is mindig volt.

A beszélgetésünk úgy terelődött ebbe az irányba, hogy az életében történő váratlan fordulatot ahhoz hasonlította, hogy most úgy érzi, mint amikor a nőnek először van tényleg orgazmusa, és rájön, hogy egész addig csak azt hitte. Felszisszentem ezen, mert elképzelni sem tudom, hogyan hiheti azt egy nő, hogy elélvezett, pedig nem is. Az orgazmus olyan erős, olyan intenzív, annyi testi történéssel jár együtt, hogy képtelenség “azt hinni”. Mert amikor elélvezek, az összes izmom megfeszül, a lábujjaim mintha görcsbe rándulnának, nem tudok levegőt venni, kipirulok, nedves lesz a bőröm és a számat harapdálom. Az egész testemet-lelkemet forróság járja át és olyan megkönnyebbüléssel ér véget, mintha többezertonna kíntól és bűntudattól és félelemtől szabadulnék meg. A pinám úgy lüktet, hogy onnan érzem a szívverésem, és olyan forró nedvek csorognak belőle, amik máskor sosem. És ez a saját orgazmusom csak, amikor egyedül vagyok a szobában és magamnak, -ban idézem elő. Hogy lehet ezt összetévszteni?!

Az a szomorú valóság, hogy számtalan nő éli le úgy az életét, hogy sosem élt át orgazmust? Dehát ott vannak a partnereik, a férfinak tudnia kellene. Milyen béna és öntelt szeretők tudnak lenni, más ágyakba bújnak, mert az életük párja nem akar velük szexelni -vajon miért-, és a nőt hibáztatják, pedig csak arról van szó, hogy szegényke nem talált örömre a szexben. És ezt a férfinak tudnia kellene. Vagy én vagyok tényleg szerencsés? Mert pasi tudja, és érzi rajtam. És akkor nyugodt, ha elélvezek. Akkor mosolyog igazán, ha elélvezek én is. És erre vágyik, ezért csinálja, mert sokszor érzem, hogy ezért csinálja. Egyszer, és ezért nagyon szerettem, nem azt mondta, hogy élvezzek el, hanem hogy érezni akarja, ahogy a pinám összehúzódik a farka körül. Hogy van ezzel a férfinép?

Mert még így is nagyon-nagyon nehéz. Nem jön könnyen és órákig izzadunk érte, hogy sikerüljön elélveznem. Sokszor olyan sokáig mozgolódunk az orgazmus határán, hogy már kínoz az egész, már nem tudom, hogy törjön ki belőlem a vágy. És sokszor én rontom el, mert megérzem, hogy “aaaaaah”, de ahogy tudatosodik bennem, rögtön el is vesztem. De pasi mindig segít, és olyan boldog, amikor a pinám begerjed és a hüvelyizmok megfeszülnek és egyre jobban szorítják őt. Nem tudom, hogyan lehet beérni kevesebbel. Pontosabban, hogy miért érné be bárki kevesebbel.

Egy csepp őszinteség 2008/08/17

Mindenkit köszöntünk A nő és a pornó című rovatunk sokadik részében, ma az egyik kedvenc sorozatomat ajánlom a figyelmekbe, méghozzá a benne felfedezni vélt őszinte élvezet miatt. A sztori egy lufikkal teli szobában játszódik, ahová fiatal, kamasz kinézetű fiúk és lányok gyűltek össze (van leszbikus változata, ott értelemszerűen csak lányok), hogy a klasszikus üvegezős játékot játszák. Elég hamar levetkőznek, de tartják magukat a játék menetéhez és nem esnek egymásnak, az egymáson elvégzendő “feladatok” kb. 20 másodpercig tartanak. Bevallom, maga a szituáció is nagyon érdekes számomra, hogy sok ember van együtt és mindenki végignézi a másikat, és mindenkit végignéznek a többiek. Valahogy az általános meztelenség ténye (vagy ideája) teszi számomra oldottá a képsorokat és az egyenrangúság. De ennél is fontosabb a mértéktartás, hogy nem a durrbele-típusú kefélésről szól az egész, hanem a visszafogott, elhúzott felajzásról, amit én imádok a szexben amúgy is. Elég sok részt találtam már a társaságtól, és azt hiszem akkor szerettem bele igazán, amikor az egyik fiú az egyik lány felizgatását kapta feladatául. Még mindkettőn volt bugyi/alsó, és még a társaság is inkább nevetgélt, mint izgalomtól feszülten figyelt volna. A lány maga is kicsit zavarban lévő kacajjal fogadta a fiú kezét, ahogy végigcsúszott a bugyiján, miközben a melbimbóját megérintette a puha férfiajak. Aztán egyszercsak abbahagyta a nevetést és felsóhajtott, ösztönösen, őszintén. Szóval, ez nagyon rendben van szerintem.

Köszönet. 2008/06/30

Tök jó film a Szex és New York, de elsősorban nőknek, barátnőknek, ez tény. De nem azért, mert milyen jól szórakozunk azon, hogy kibeszéljük a pasikat, a ruhákat meg egyéb dolgokat, hanem azért, mert a barátnők közötti végtelen és feltételen szeretet lenyűgöző számomra. Egyáltalán a női barátság kialakulása is rejtély, hiszen egy nő nem potenciális szexpartner, hanem éppenhogy konkurencia. És aztán miért maradnak fent, amikor a barátság komoly munkát igényel és áldozatokkal jár. Miért teszünk meg ennyi mindent egymásért, amikor a génjeink számára egy nő barátsága teljesen felesleges dolog. Ennek ellenére ragaszkodunk egymáshoz, akármilyen messze vagyunk, akármennyire másféle életet élünk, akármilyen különbözőek vagyunk. Mindig szakítunk időt és bármit képesek vagyunk félre tenni, ha a másiknak szüksége van ránk. Nekem a film erről szólt! Az ember keresi párját, megtalálja, és küzd a másikért, küzd a közös dologért, hogy meg is tudja tartani. Csak ez sokszor nehéz és tanácstalanok vagyunk és elveszettek. Vagyis azok lennénk, de vannak barátnőink, akik mindig segítenek tisztábban látni, bátrabbá tenni és egyáltalán: hinni magunkban. És tudom, hogy amikor rosszul jöttek ki a dolgok és szomorú voltam, akkor helyettem is sírtak, mert fájt nekik a szomorúságom. Helyettem voltak dühösek, mert az ember szó szerint el akar pusztítani mindenkit, aki a barátját bántja. És a legjobb az egészben, hogy mindez egyáltalán nem drámai, nem túlcsorduló, nem bonyolult kapcsolatokat jelent. A nőbarátság valami nagyon egyszerű dolog, belefér egy vígjátékba, és mégis hiteles marad. Annyira szeretem ezeket a nőket! Ezen gondolkoztam délután, amikor elraktam a szülinapi ajándék gyanánt küldött szexbilincs kulcsait, ami minden giccses plüssbevonat ellenére nagyon izgalmasnak tűnik bevetés közben is. És amikor az előbb próbálgattam a csodás szatéfűzőket, amiket szintén egy nőbarátnak köszönhetek, aki megtalálta a módját, hogy gyakorlatilag semmi pénzért beszerezzünk ilyeneket. Ijesztő érzés (és nyilván a menstruációs napok mondatják velem), de mostnában boldog vagyok. Meg állítólag szerelmes.

"Napi bölcsesség" 2008/01/15

Szerintem a szex önkielégítés nélkül nem szex -és igen, meg is magyarázom, hogy ne mindig csak magamról írjak. Az jutott eszembe, hogy a férfiak mindig azzal a buta kérdéssel fordulnak hozzám, hogy én “szoktam-e masztizni”, illetve sokuk fantáziájában szerepel, méghozzá előkelő helyen, az önmagát kielégítő nő látványa. Ez a pornófilmek világából is kitűnik, hiszen számos ún. szóló filmet érhetünk el nőkről -férfiakról pedig szinte nem is találni ilyet, de ez nem olyan meglepő, hiszen nem a nőknek szól a pornó, vagy nagyon is meglepő, mert a meleg pasik komoly pornófogyasztó réteget képeznek. Azt akarom ezzel mondani, hogy a női önkielégítés egy túlmisztifikált jelenségnek tűnik, mint valami illúzió, amiről találgatunk, hogy vajon van-e vagy nincs. És főleg női körökben abszolút tabu az ilyen szokások megosztása -tisztelet a körülöttem élő néhány kivételes nőknek.

Ezzel szemben az, hogy a férfi kiveri a farkát, mindennapos, elfogadott jelenség. Olyannyira, hogy pl. szexshopok működtetnek kis fülkéket erre a célra. De a köznapi életben is természetes jelenség, hiszen rengeteg szleng szavunk van rá, a nyelvhasználat és pl. a humor területén is kézenfekvő, aktuális dolog.

Hogy ennek mi az oka, az most nem érdekes, a következménye viszont annál inkább. Merthogy szerintem ez a felállás meghatározza a női-férfi szexualitás közti (egyik) különbséget, pontosabban a szexualitáshoz való hozzáállásunkat. Aki önkielégít, az kénytelen használni a fantáziáját -sajnos vagy szerencsére. A fantázia elég hasznos, ha szexről van szó. A magunk kedvére fantáziálni pedig különösen az: segít megérteni, mi az, amire vágyunk, mi esik jól; nyitottá tesz azáltal, hogy elképzelünk helyzeteket és segít kitalálni, vajon hogy éreznénk magunkat benne stb. A nők egy része (fogalmam sincs milyen arányról lehet szó), egyáltalán nem csak vagy ritkán végez önkielégítést és ezzel éppen ezt a kulcsfontosságú területet hagyja ugaron.

Hiszen a vágyak ott kezdődnek, hogy saját magunk számára megfogalmazzuk őket, a következő lépés pedig a másik felé való közlésük. De ha a fantáziánkat nem engedjük szabadjára, nincs mit közölni a másikkal. És tudom, hogy mindig két emberről van szó és a másiktól mindig lehet tanulni, ha átadjuk neki az irányítást, de kérdés, hogy az tényleg elég lehet?! Magunkévá tehetjük valaki másnak a szexualitását, ez csak a könnyebb út. Sokkal izgalmasabb, ha mi magunk dolgozunk meg érte és vele. Úgyis mindig ott lesz egy másik, aki hatással lesz ránk, de neki is sokkal könnyebb, ha kölcsönösen teremtünk valamit, ami közös. És ebben az értelembenaz önkielégítés megalapozza a szexualitást.

Idegen vágy* 2007/05/19

Az éjjel buli volt. Lassan, döcögősen, “lefulladósan” vágtunk bele az éjszakába. Nekem bűntudatom volt, neki meg szar hete. Nem akartam hallgatni, ahogy panaszkodik nekem, nem voltam kíváncsi rá. De egyik üveg bor után jött a másik, meghallgattuk egymást, ahogy a barátok között szokás. Mert ő tényleg barát, és ez olyan ritka, és annyira érték. Na meg túlontúl intim… Ígyhát a sok-sok célozgatás, közeledés, próbálkozás után, egyszercsak kicsúszott a számon, hogy “szeretnék veled lenni… ööö… szexre gondolok, igen.” Furcsa, hogy nem hozott zavarba, amit mondtam. És izgató, hogy őt sem hozta zavarba.

Persze, túl régóta gondolkodunk már ezen. Bizonytalanná tesz, hogy nem farka van. Meg, hogy a szex tönkreteheti a barátságot, amit hosszú éveken át építettünk és erőstettünk. Ígyhát csak megölelt. -Kész szerencse, hogy a férfiaknak nincs melle! Mert ha két nagymellű lány ölelkezik, akkor aztán gondosan össze kell igazítani őket, hogy kényelmes legyen.

Aztán belevetettük magunkat a táncoló tömeg és a mámorító zene ritmusába. Az összebújások szaporodtak, a simogatások egyre merészebbek lettek. Már nem tudtam ellenállni, hogy ne érjek a melléhez, miközben ő is egyre csak ölelgetett és bújt hozzám és belém. De olyan közönséges, mindig megvetettem azokat a lányokat, akik azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy eljátszák a legalábbis biszexualitást, kizárólag tömegrendezvények keretein belül és férfifogás céljával. Valahogy ő is így gondolhatta, mert többször megjegyezte, ha kimennénk, nem lenne kérdés, hogy azonnal megcsókolna.

Végül elért a hajnal, és álmosan vártunk a taxira. Ketten, kétfelé indultunk. Még egy utolsó ölelés, és a puszi már a száját érte. …

*Pontosabban szokatlan vágy, nem tudom, mit kell csinálni vele. Csak érzem, hogy eláraszt néha, és nem akarok ellene tenni. Egyébként a barátságok többségéhez csak azért nem kapcsolódik szex, mert a felek azonos neműek. De a barátság intimitása néha megköveteli, hogy valami mégis történjen. Hát, majd történik, egyszer, végre, valahára…

Mindenki másképp csinálja 2007/04/17

Rengeteg pornográf kép és film érhető el a neten, amiken nők simogatják magukat. Természetesen az amatőr kategóriában fellelhető kategóriájúakra gondolok. Ezeket ritkán keresem, akkor is a kíváncsiságom a nagyobb, nem pedig az izgalmam. Legalábbis az elején. Merthogy valamiért nagyon lázba hoz, amikor más nőket látok önkielégítést végezni. Biztos van valami leselkedő- jellege a dolognak, láthatok valamit, amit máshol, másképp nem. Van ebben valami titkos és nagyon bizalmas, elvégre önmagunkkal való együttlét aktusáról van szó. Egyedül csinálom (általában), tehát meg kell győződnöm róla, hogy más is csinálja. Nagyon izgalmas például idősebb nőket nézni, miközben lelkesen nyomkodják magukba a vibrátorokat. És éppen a tudat miatt, hogy (még) ők is csinálják.

A társadalom értékrendje szerint magunkhoz nyúlni még mindig nem szép dolog, csakis titokban csinálhatja az ember, ha valaki észreveszi, az napokig tartó szégyen-érzetet von maga után… stb. Tehát épp azért szeretem megnézni, amiért megmutatni is szeretem: a cinkosság miatt.

Ugyanakkor az önkielégítés mindig rólam szól, kizárólag rólam. Alkalomadtán, ha a magamutogatási kényszer eluralkodik rajtam, lelkesen sugárzok webkamerás közvetítést. Igazából nem érdekel ki néz, vagy mit csinál közben- ez nagyon önző élvezet. Azért izgalmas, mert feltárom magam, méghozzá a legbensőségesebb helyzetben. Kacér és bűnös dolog. Kurvává kiáltom ki magam, akin kedvükre élvezkedhetnek a férfiak (vagy nők). És ők is ezt teszik, a nők, akiket viszontlátok a filmeken. Innen tudom, hogy a nyögésük is a szerepjáték része, de ettől még (vagy épp ezért), nagyon is őszinte.

Nő kétszer 2007/04/13

Furcsa dolog megkívánni egy nőt, én nem tudom kezelni, legalábbis a valóságban nem, mert a fejemben olyan magától értetődően történik minden. Mondják ugyan, hogy egyrészt természetes a vonzódás, másrészt szükségszerű, harmadrészt pedig minden nőnek illik törekednie a másik nő megtapasztalására. Ez utóbbival egyébként egyet is értek, mégpedig a nőiség miatt. Nem azért kell egy nővel együttlennem, hogy másféle szexualitást tapasztaljak meg, illetve ezért is, de ennél hangsúlyosabb, hogy magát a nőiséget kell megtapasztalnom, a bőrmön, a számban, a pinámban, az ereimben éreznem, úgy, ahogy magamban- magamon sosem tudom érezni.

Sokáig kifejezetten kerestem a potenciális nőpartnerek társaságát, interneten is. De mindig volt valami, ami nem tetszett, sőt, taszított. Valószínűleg a saját nő-képemnek nem megfelelő alanyokkal hozott össze a sors. Aztán rájöttem, hogy nem kell keresni, mert vannak körülöttem olyan nők, akik hatással vannak rám, akiken megakad a szemem, akik érintése libabőrössé tesz. És még ennek ellenére is, egy kicsit mindig erőltetni kell a dolgot. Mert nem tudok erre úgy gondolni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

És van a nő, aki vonz, kívánom, hogy megérintsen és hogy megérinthessem. Látom, hogy összerezzen, mikor megsimogatom- akár csak a kezét. A zene ritmusára lüktető, alkoholmámoros bulikon egy kicsit mindig úgy mozdul- egy kicsit mindig úgy mozdulok, hogy a mellünk összeérjen. Egymás előtt öltözünk át. Már nem rejtünk el semmit. Sok- sok apró gesztussal jelzi, hogy kíván. És ez megőrjít néha. Mert ahhoz is egy harmadik, egy férfi vezető keze kellett, hogy a csók elcsattanjon. Hogy a keze a mellemre tapadjon, vagy a fenekemre csússzon.

Ha a szexről beszélgetünk, mindig a kettőnk közötti vágy a végpont. És a szenvedés, hogy átázott bugyival ülünk egymás mellett- és nem tudjuk, hogyan tovább. Hogy megváltoznánk-e utána, hogy a barátságunk mennyire erős. Vagy, hogy meddig lehet fokozni azt a mindenünket átitató, vagy inkább átmaró vágyat, ami már elmaradhatatlanul jelen van a gesztusainkban és beszélgetéseinkben, az egymásról alkotott képünkben, az egymás iránt érzett szeretetünkben és törődésünkben.

Egy nőt kívánni furcsa dolog…