“Fat bottomed girls – you make the rocking world go round” 2010/02/02

Mostanában úgy látszik a virtuális élet elnyomja a valódit. Nem tudok arról írni, amiről szeretnék. Hogy milyen jó irányba változunk. Hogy a külső hormonok elhagyása milyen sokat számít. Nem hittem el, most is alig hiszem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Érzem, hogy túl sok volt már a pinámnak, mégis mosolyogva és csöpögősen lovagolok a farkán. Nem tudom abbahagyni. És főleg nem tudom, meddig bírjuk megállni, hogy ne alakuljunk családdá. Addig is szívem szerint csorgatnám a valóság ihlette pornótörténeteket.

De szeretem a blogomat, szeretem azokat az embereket, akik közül sokakat nem is ismerek, de mégis a mindennapjaim részévé váltak, és szeretem a lassan, de biztosan szövődő barátságokat is. Nem vagyok csodatevő jótündér, sem mindentudó vagy mindenható, de nagyra értékelem, amikor valaki megtisztel a bizalmával és beavat a privát szférájába, mert számít rám valamiben. De saját magam szempontjából is fontos a blog. Nyomon követem az életem alakulását. Hogy mennyit változom. És feljegyzem azokat a csodálatos érzéseket, amiket olyan könnyen elfelejt az ember a pillanat elmlásával. Ezért foglalkozom most a bloggal.

Rossz tapasztalatok értek mostanában. Először egy névtelen hímnemű, aki nem csak engem, de más hozzászólókat is sértegetett, gyakorlatilag minden ok nélkül; majd jött a férfi/nő? névtelen, akivel nem találtuk meg a közös hangot, sajnálatomra, mert úgy tűnt, hogy tényleg tudnánk tanulni tőle. Annak ellenére, hogy a pedagógia képességei kevésbé működtek hatásosan -legalábbis a kommunikáció két irányba ment. Remélem, még itt van.

És most kaptam egy elképesztően bunkó hozzászólást, ami konkrétan a személyemnek, még konkrétabban az alkatomnak szólt. Töröltem, egyrészt mert nem tartom nagy érdemnek azt, ha valaki fújjog másnak a fenékméretén; másrészt, mert a hangnem olyan utálatos volt, amit nem tolerálok a saját blogomon.

Egyébként nem mondott újat, sosem titkoltam, hogy nem vagyok vékony lány, de ez sosem gátolt meg semmiben. Boldog párkapcsolatban élek, nagyon szerelmes vagyok, lassan, de biztosan építem az ún. karrierem, és egy nagyon keményen megdolgozott diploma van mögöttem. A családom jól él, sikeresek, a barátaim pedig bármikor bármit feláldoznának értem, ahogyén is őértük. Volt, amikor zavart, hogy nem vagyok vékony, hogy nem hordhatok akármilyen ruhát stb. De mára megtaláltam a stílusom, tudom, ki vagyok, mik az értékeim, mik a gyengéim, és jól nézek ki. Egy ember legalábbis nagyon szépnek tart a nap huszonnégy órájában. És bárcsak egyedül ő lenne így ezzel, akkor nem kéne elutasítanom mások közeledését, és nem kéne mindig elhessegetni az előbújó kisördögöt sem. Gyönyörű a mellem, van derekam, és csípőm a klasszikus női homokóra formával, szép kerek a fenekem, mit akarhatnék még? Nem rejtegetem magam, sőt, szeretem megmutatni azt, amim van. Élveztem a fotózásaimat, örömmel barátkoztam össze a fehérnemű bolti eladókkal, akik el voltak ájulva, hogy mennyivel erotikusabban viselem a csipkét, mint egy-egy gebe lány, aki csak azért szenved a próbafülkében, mert a pasija elvárja tőle. És mindig zavarba jövök tőle, mert nem értem, mire gondolnak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy milyen vonzó energiák áradnak belőlem. Hát ez van. Egyébként a férfiak jobban szeretik azt a nőt, aki élvezettel eszik, mint azt, aki fanyalog és magvakon él. De főleg jobban szeretik azt, aki mosolyog, mint azt, aki idegenekre mutogat, hogy na ez meg kövér. Igen, kövér. És? Elárulok egy titkot: sem a boldogság, sem a szépség nem súlyfüggő, csak azon múlik, hogy te hogy érzed magad. Komolyan ezt kell magyarázni? …

(Kieg.: Mindenki nézze el nekem, hogy nem teszem közzé a hozzászólásokat, amik az egészséges életmód és a túlsúly=betegség mellett kampányolnak, mert amúgy egyetértek velük, és törekszünk is rá. De ők is értsék meg, hogy ez a bejegyzés határozottan nem a “hízzon mindenki” kampányról szól. Viszont rengeteg fórumon lehet erről vitatkoni az interneten, ha erre van ingerencia.)

Advent/várakozás 2009/12/19

A hosszú semmittevés után rögtön két munkám is lett, ami persze jó, de valahogy a munka mint olyan igazán időpocsékolásnak tűnik néha, főleg ha azt nézzük, milyen sok időt elvesz az ember életéből. De kárpótol pénzzel, ami jó, mert szeretnénk leváltani apró barlangunkat egy fényesebb lakosztályra, ahol van olyan mosógép, ami felhasználja a beletöltött öblítőt, meg olyan sütő, amiben lehet sütit készíteni, és olyan tükör, amiben nemcsak lábujjhegyen látom az arcom, és néha-néha besüt a nap is. Addig is ápolgatjuk egymást influenzás, szexuális, és karácsonyi lázban.

Van karácsonyi matrica és szép égősor az ablakon. Mindketten szeretjük az égők fényét, meg persze a gyertya fényt is, amiből szintén feltankoltunk. Pasi nagyon szépen mondta egyszer, hogy azért van ez, mert az anyaméhben töltött időkre emlékeztet. Valahogy a kapcsolatunknak mindig fontos kelléke volt a melegséget és biztonságot jelentő félhomály. Ma megvettük az első közös karácsonyfánkat is. Tök pici, de mégis olyan nagyszerű. Úgy tűnik egyébként, hogy az első közös fa vásárlásnak külső jegyei is vannak, legalábbis a mi esetünkben a faárus első kérdése erre vonatkozott. Talán azért, mert ketten mentünk, és egyébként egyedül szokás megvenni… Nem tudom. Mindenestre az ajándékok már csak habcsókok lesznek a fa alatt ennyi boldog karácsonyidal-énekelgetés és spontán táncraperdülés után.

 

Túl szép is lehetne, de néha kicsit beárnyékolják boldogságunkat a múlt keserűségei, nem az ünnepekhez van köze, inkább a bennem lévő erős késztetésnek, hogy végre meg kell szabadulnom a kísértő árnyaktól. Az a baj, hogy túl sok ideig kerülgettük egymást pasival, mielőtt rájöttünk egymásra. Ő egy sosem volt szerelemhez és egy képzeletbeli nőhöz ragaszkodott, mert nem volt önbizalma boldognak lenni. Nekem ahhoz nem volt önbizalmam, hogy megismerjem őt, és végig magamat hibáztattam, amiért nem vagyok jobb, nem vagyok elég. Nem hiszem, hogy egyedülálló problémák ezek, elvégre kamaszkor sokszor összezavarja az ember önértékelését. A baj az volt, hogy engem körülvettek barátok és rajongók, szerelmek és érdekességek. Egyre kevésbé érettem pasi döntéseit és válaszreakcióit az irányomban, mert ő nem engedett közel senkit. Belekapaszkodott a sosem volt tökéletes nő ideájába, és elkönyvelte, hogy a szerelem a hiány, a sóvárgás, a kín és a szenvedés összességét jelenti. Nem tudott adni, nem tudott elfogadni, nem mert kockáztatni, nem mert boldog lenni.

 

Nem illene kiadnom őt, de tudatosítanom kell magamban, hogy nem azért járt össze dugni vénséges, nevetséges, szánalmasan boldogtalan nőkkel, mert ez neki jó volt, hanem azért, mert abban az állapotában ez célcsoport tartotta őt vonzónak. Az öreg nő ugyanis gyermekeként kezeli a fiatalabb fiút, akkor is, ha szexuális kapcsolat van köztük. Szánalmas drámákkal terhelték pasit, a sosem volt boldogságukat akarták belemagyarázni, érzelmi zsarolásokkal és manipulációkkal vegyítve. Szeretlek, gyűlöllek, meg vagyok sértődve halálosan, engesztelj ki lovagiasan, dugj meg, miért nem dugsz meg, miért nem szeretsz, miért nem én vagyok az egyetlen nő számodra, a barátnőd? nem, te nem szereted őt, nincs is kapcsolatotok, kizárt, hogy szerelmes legyél! Stb. Ahelyett, hogy valamelyikük felnőttként kiáll és elkezdi mondani, hogy szeress olyat, aki boldoggá tehet, hidd el, hogy szerethető vagy, hidd el, hogy a boldogság neked is jár, hidd el, hogy vagy valaki, egy felnőtt párkapcsolat úgy működik, hogy…, a szerelem arról szól, hogy… Stb. És ez nekem fáj. Magam miatt fáj. Hogy én szerettem őt, és ő ezekkel a rozzantkivénhedtszotyadékokkal kefélt. Nekem ennek a gondolatától a mai napig hányingerem van. És a mai napig megvisel, hogy évekig magamat sanyargattam, hogy nem vagyok olyan kalandos, olyan okos, olyan érett, mint ezek a kurvák, aztán pasi elmesélte, mire emlékszik ezekkel a nőkkel. Leginkább semmire. Olyan jelentéktelenek voltak. Meg az önző hisztikre, amiért pasi nem ígért nekik csillagokat az égről. Csak az a baj, hogy túl sokáig várt, amíg erről beszélni kezdett nekem. Túl sok idő volt az is, hogy ő maga felfogja, milyen emberekkel veszi magát körül: az álmodozó vidéki tanárnő, aki 52 évesen várja vissza őt a mai napig az ágyába, és elég volt pasinak egy majdnem közhelyes elmélkedést előadnia neki a költészetről, hogy máris térdre hulljon előtte a szolgalelkű néni. Az aggszűz királykisasszony, aki ugyan azonos generáció, mégsem volt képes elviselni, hogy nem ömlenghet pasinak  saját életéről a nap 24 órájában a 7 mindennapján, többször felszólítva pasit, hogy válasszon közte és köztem, a barátnője között, mindezt úgy, hogy a személyes találkozás szóba sem jöhet köztük. És még sorolhatnám.

 

De mindenki boldog akar lenni, senki nem viseli könnyen a magányt, meg lehet érteni őket. De mindennek van határa, csak azt a határt pasinak kellett volna meghúznia. Tapasztalatlansága okán viszont nem tette. Mentségeket keresett, szegény így, szegény úgy. Mindezt azért, mert úgy érezte, hogy ezeknek a nőknek szükségük van rá. És megint én kerültem háttérbe. Olyan dolgok hangzottak el, hogy ordítottam vele, hogy vegye már észre, mennyire nevetséges az, amit barátság címszó alatt az emberekről gondol. Persze pöffeszkedő pávácskák mind engem okoltak, mert a figyelem csökkent. Pasinak titkolnia kellett a boldogságát. Hülye volt. És sokszor igazán bunkóseggfej, leginkább velem. Én pedig a világ összes türelmét adtam neki a kapcsolatunk első évében. Amit most visszakapok. Tűri, meghallgatja, bocsánatot kér, kár naponta többször. De ez még kevés. Mert én időközben az orgazmusomat vesztettem el, és ez nagyon bánt. Persze őt is. És tudom, hogy rajtam is sok múlik, és igyekszem is túllépni a múlt szarkupcain. Csak ez nem egyik napról a másikra történik. Még csak most tartunk ott, hogy kezdi megérteni, hogy ezt nem tudom egyedül csinálni, és mellém kell állnia a megfelelő módon.

 

Ami jó, hogy minden elllenére nagyon szeretjük egymást, és hiszünk a közös jövőnkben. Egymásért dolgozunk, közösen szervezzük a mindennapokat és és közben próbáljuk a másik terhét is átvenni. Nehéz dolog ez is ám, folyamatosan tanuljuk, hogy nem kell mindent egyedül csinálnunk, a másiktól kérhetünk segtséget. De azt is, hogy nem kell mindenáron tehermentesíteni a másikat. Szilveszterkor lesz két éve, hogy valahogy elhatároztuk magunkat, talán ezért tör fel belőlem az “elszámolás”, talán csak régóta szeretnék eltávolodni mindettől. És folyamatosan történünk, túlélünk és átélünk dolgokat, lassacskán magunk mögött hagyjuk mindazt a rosszat, ami bár köztünk történt, de nem a kapcsolatunk, és főleg nem a szerelmünk  részeként. Bárhogy is, azt hiszem visszatérek a közönséges szexblogger-arculatomhoz, ez is az orgazmus-terápia része: tudatosan tudattalanná tenni a szexet a fejemben.

 

Egyébként egy nagyon érdekes dolog hangzott el a Kupidó című swinger klubban játszódó színdarabban, ami szinte kifogástalanul jó előadás, mindenkinek ajánljuk mindketten. Nagyon megérintett engem a gondolat, hogy ahhoz, hogy az ember megnyugodjon (ne legyen stresszes, ki tudjon kapcsolni, feldolgozza frusztrációit stb.) a szájába kell vennie (…) mások nemi szervét. Rögtön bevillant az a jóérzés, a biztonságérzet, a szabadságérzet, a félelem nélküli létezés érzése, ami a hatalmába kerít engem szopás közben. De sosem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mi ez. Nagyon különösnek érzem ezt a kapcsolatot köztem és pasi farka között. Furán hangzik, de olyasmi ez, ami inkább az enyém, mint közös. Pasi is érzi, hogy különleges dolog ez. Így nem véletlen az sem, hogy szopás közben könnyedén és pillanatok alatt elélvezek. 

Hinni az orgazmust? 2008/11/23

Azt mondja bölcs barátném, hogy szerencsés vagyok. A nyitottságom miatt, és hogy fiatalon kezdődött a szexualitásom. Nem, nem úgy fiatalon, hiszen 18 múltam, amikor először megdugtak. (Megdugtak, mert nem sok közöm volt a dologhoz, nem is voltam jelen.) Hanem mert nem tabuk között nőttem fel és a kezdettől fogva nyíltan beszéltem róla és a kezdettől fogva maszturbáltam és orgazmusom is mindig volt.

A beszélgetésünk úgy terelődött ebbe az irányba, hogy az életében történő váratlan fordulatot ahhoz hasonlította, hogy most úgy érzi, mint amikor a nőnek először van tényleg orgazmusa, és rájön, hogy egész addig csak azt hitte. Felszisszentem ezen, mert elképzelni sem tudom, hogyan hiheti azt egy nő, hogy elélvezett, pedig nem is. Az orgazmus olyan erős, olyan intenzív, annyi testi történéssel jár együtt, hogy képtelenség “azt hinni”. Mert amikor elélvezek, az összes izmom megfeszül, a lábujjaim mintha görcsbe rándulnának, nem tudok levegőt venni, kipirulok, nedves lesz a bőröm és a számat harapdálom. Az egész testemet-lelkemet forróság járja át és olyan megkönnyebbüléssel ér véget, mintha többezertonna kíntól és bűntudattól és félelemtől szabadulnék meg. A pinám úgy lüktet, hogy onnan érzem a szívverésem, és olyan forró nedvek csorognak belőle, amik máskor sosem. És ez a saját orgazmusom csak, amikor egyedül vagyok a szobában és magamnak, -ban idézem elő. Hogy lehet ezt összetévszteni?!

Az a szomorú valóság, hogy számtalan nő éli le úgy az életét, hogy sosem élt át orgazmust? Dehát ott vannak a partnereik, a férfinak tudnia kellene. Milyen béna és öntelt szeretők tudnak lenni, más ágyakba bújnak, mert az életük párja nem akar velük szexelni -vajon miért-, és a nőt hibáztatják, pedig csak arról van szó, hogy szegényke nem talált örömre a szexben. És ezt a férfinak tudnia kellene. Vagy én vagyok tényleg szerencsés? Mert pasi tudja, és érzi rajtam. És akkor nyugodt, ha elélvezek. Akkor mosolyog igazán, ha elélvezek én is. És erre vágyik, ezért csinálja, mert sokszor érzem, hogy ezért csinálja. Egyszer, és ezért nagyon szerettem, nem azt mondta, hogy élvezzek el, hanem hogy érezni akarja, ahogy a pinám összehúzódik a farka körül. Hogy van ezzel a férfinép?

Mert még így is nagyon-nagyon nehéz. Nem jön könnyen és órákig izzadunk érte, hogy sikerüljön elélveznem. Sokszor olyan sokáig mozgolódunk az orgazmus határán, hogy már kínoz az egész, már nem tudom, hogy törjön ki belőlem a vágy. És sokszor én rontom el, mert megérzem, hogy “aaaaaah”, de ahogy tudatosodik bennem, rögtön el is vesztem. De pasi mindig segít, és olyan boldog, amikor a pinám begerjed és a hüvelyizmok megfeszülnek és egyre jobban szorítják őt. Nem tudom, hogyan lehet beérni kevesebbel. Pontosabban, hogy miért érné be bárki kevesebbel.

"Mindenki kinyalhatja az összes seggemet!" 2008/10/07

Tehát. A mai tétel a következő: minden nőnek szar van a seggében. Csak a nőideálok esetében ezt hajlamos elfelejteni az álmodozó férfi. Meg a virtuálisan (de amúgy nem!) létező nők esetében is. Ezért klassz velük. Meg klassz a seggbebaszásról ábrándozni és közben faszt verni.

Én meg a valóság vagyok, és szar van a seggemben, havonta egyszer vérzek pár napot és erős hajlamom van a húgyúti gyulladásra (ami elképesztően fájdalmas). Sőt, fingani és izzadni is szoktam és van olyan cipő, amibe büdös a lábam. Ja, és szőrszálak is nőnek a testemen.

És embertelennek és méltánytalannak érzem, hogy az egész élet arról szól, hogy ezeket a dolgokat valahogy elrejtsük.

Még egy… 2008/07/01

… punci, ami az én piercingemhez hasonlót kapott. Csak az én kövem (aktuálisan) lila. Mindenesetre, ez közelebbi kép a múltkorinál. Az érdeklődőknek.

A közös pont 2008/05/21

Nahát, nahát! Pont ilyen típusú intim ékszert viselek én is. Mindig egyedinek gondolom, aztán mindig felbukkan egy másik punci ékeként is. Mint ahogy most is, az egyik kép-forrásom oldalán. Sajnos -vagy inkább szerencsére? – másban nem hasonlítunk, bár a latex combfix irigylésre méltó darab.

Bőrbe vésve 2007/06/11

A stigmákat évezredek óta isteni jelnek tekintik, viselőjében pedig olyan embert tisztelnek, akivel csoda történt. De ateista világunkban már nem űzzük Isten mindenható mítoszát és a kisebb csodákkal is beérjük. A történelem úgy hozta, hogy megjelölve lenni szégyen, főleg most, amikor az “egyéniségek” korában vagyunk, a legfőbb érték pedig a függtelenség, amiért foggal- körömmel küzdünk.

De mindeközben néha találkozom valakivel, aki nyomot hagy rajtam és bennem. Nem is tudom, miért fontos ez. Ha látom a harapása helyét a nyakamon, a gyűrűje által bőrömbe vájt jelet, akkor jobban akarom, hogy hozzátartozzak. Vagy épp fordítva, vágyom, hogy megjelöljön, mert az övé akarok lenni. Természetesen a kollektív tudattalanunk mindent megmagyaráz, és nem is kelt meglepetést bennem, hogy büszkévé tesz egy esetleges “stigma” viselése és megmutatása. Azt hiszem, a sze(x)relem nyomai nem kevésbé szakrálisak, mint a krisztusi áldozatot jelentő testi jelek.

Talán az illúzió, hogy rajtam hagyta nyomát, ad jelentést, az amúgy akár brutalitásra is utaló sérüléseknek, és gondolom a szexuálpszichológusok már ebből a megközlítésből is megviszgálták a nőverés jelenségét. De akkor mégis hozzá tartozom, ha csak egyetlen percig is. Mert ezek a nyomok tényleg csak szimbolikusak, csak a “hecc kedvéért”- mondhatnám. Mégis értetlenül és nedves pinával álltam az először piros, aztán lassan liluló foltot simogatva a kézfejemen, felidézve a keze szorítását és azt, ahogy a gyűrűje a bőrőmbe vájódott. És ez azóta is újra és újra megismétlődik, és mindig boldoggá tesz, és mindig büszkévé tesz. Hogy aztán megint akarjam.

Szőrtelenség diktatúrája 2007/05/23

Minden szőrtelenítés alkalmával értetlenül állok a dolog előtt. Mert nem is én fogom a borotvát, hanem a férfi. Magamtól eszembe sem jutna nem elvégezni, és valahogy mindig szomorúvá tesz. Főleg ha megvágom magam, és még inkább ha a pinámat sebzem meg. Először is haragszom ilyenkor magamra, mert már természetes kötelességemnek tartom a műveletet. Másrészt haragszom a világra, mert azzá tette számomra.

Az utóbbi évtizedek arról szóltak, hogy a nő testén minden egyes szőrszál kellemetlenné, sőt, kifejezetten kínossá vált, nekünk pedig rengeteg erőfeszítést kell tennünk azügyben, hogy a lehető legkisebb feltűnés mellett végezzük a pusztításukat.

Gondolom a magyarázat(ok) evidens. Például a nők emancipálódása, ami alatt leginkább a korábban csak férfiak álltal végezhető szakmák/posztok nők általi betöltését értem, azt éreztette a férfiakkal, hogy a két nem közötti különbség mégsem akkora, mint azt ők gondolták, de tévedésük bevallása helyett másféle különbséget kellett teremteniük. Az észbeli különbségekre épült érvelésük összeomlott, így csak a testi jellemzők túlhangsúlyozása maradt. Vagyis a nő testét vissza kell áltoztatni az ártatlan – tudatlan – kislányéhoz hasonlóra. Nem is meglepő, hogy az oly kedvelt BDSM, vagy másnéven “domináns-szubmisszív szerepekkel való végtelen kombinációkat és variánsokat megengedő szexuális viselkedés” egyik alapszimbóluma a teljesen csupaszra borotvált női test, vagy legalábbis pina de extrém esetben fejbőr is, ami a nő kiszolgáltatottságát és védtelenségét jelzi, hiszen már a szőr sem takarja sehol, meztelenebb nem lehet, valamint odaadását, amiért kész ilyen helyzetbe kerülni a domináns párja kedvéért.

Aztán itt van a testkultusz, ami minden mozdulatunkra rányomja bélyegét és ideálokat állítva követel tőlünk valamiféle állandó megfelelni akarást. A sminkelt seggű pornőszínésznőket, tökéletesnek kikiáltott plakát lányokat elnézve nem is marad más lehetőségünk, mint cikinek érezni az aerobik stúdió öltözőjében, hogy apró szőrök éktelenkednek a lábunkon. És ha éppen nem babapunci a pinánk, inkább nem is tárjuk fel a kedvesnek, inkább hagyjuk szétfolyni a vágytól.

Na meg az állandó keresgélés, de sosem találás, ami olyan jellemző. Meg, hogy nem fogadunk el senkit- és ebbe saját magunk is beletartozunk, sőt, vezetjük a listát. A férfinak kislány kell, pihe-puha punuskával, akiről így még elhiheti, hogy a szűzike az esküvőre tartogatja magát. Hazug jelkép, hiszen a kézmunkájából pontosan kiderül, hogy egy világlátott kurva. Az asszony pedig elhiszi, hogyha lecsupaszítja magát, megfiatalodik és kívánatosabb lesz a fiatalok között is, micsoda önáltatás! Mintha nem ismerné a férfinépet, akik mindenkit megbasznak, aki hagyja magát. Csak a nőn múlik, hogy a szégyen súlya alatt összeomlik, vagy emelt fővel, büszkeségtől duzzadó mellbimbókkal tárja szét combját a következőnek.

A dolog iróniája egyébként, hogy a természetadta-szőrös pina ma már a perverz pornókategóriák sorát bővíti, mint az állati létre emlékeztető “tünet”.

/Részemről egyébként szívesen tűntetem el a bozontot annak a kedvéért, aki átlát rajta, és tudja, hogy a lényeg mögötte van (így sok esetben saját kedvtelésemnek eleget téve végzem a beavatkozást). És valóban, az odaadás, az adni, kedveskedni akarás késztet, hogy mégis lecsupaszítsam magam. Hogy a finom, puha és selymes bőrömet érintse, és ne legyen más útban, mert tisztán, teljesen, a lehető legjobban érezni akarom a tapintását, markolását, tenyere csattanását, körme karmolását, ujjhegyei becézgető simogatását, nyelve forró csapásait, foga kegyetlen harapását… Persze, tőle azt sem bánnám, ha egészen a bőröm alá hatolna. Csak lenne bennem. (Velem.)/